2016. július 9., szombat

700 évvel ezelőtt született a „legnagyobb cseh” – IV. Károly

A 2016-os év különös jelentőséggel bír a történelmi Cseh Korona országaiban, és annak jogutódjában, a Cseh Köztársaságban: 700 évvel ezelőtt, egészen pontosan 1316. május 14-én született IV. Károly cseh király és német-római császár. A történelmet kedvelők körében nem kell különösebben taglalni, hogy ki is volt ez az uralkodó, aki olyannyira kedvelt a csehek körében, hogy egy televíziós szavazás során (2005-ben) a „legnagyobb cseh” címet elnyert személyiségnek választották. Női ágon volt cseh származású, anyja, Eliška Přemyslovna, II. Vencel király lánya, az egyik utolsó képviselője volt az államalapító Přemysl dinasztiának. Fiútestvére, III. Vencel 1306-os meggyilkolása után férfiágon kihalt az első számú cseh uralkodói család. Nem csoda, ha Eliška iránt fokozódott az érdeklődés, hiszen a leendő férj nemcsak a cseh hercegnő kezét, hanem Csehország trónját is törvényes úton nyerhette el. 


A szerencsés kiválasztott Luxemburgi János lett, aki nem sokszor „koptatta” a prágai vár küszöbét, hiszen javarészt külföldön hadakozott, és jobbára adót beszedni és pénzt kérni jött cseh földre. Nem is igazán volt népszerű a cseh rendek körében, idegen királynak számított, aki nem sok nyomot – sem lelki, sem fizikai értelemben – hagyott hátra. A cseh hercegnővel kötött házasságból született a Vencel névre keresztelt trónörökös, aki a bérmálás szentsége során vette fel a Károly nevet. Luxemburgi János korán kiszakította elsőszülött fiát a cseh környezetből, és a párizsi királyi udvarba vitte, ahol IV. Károly francia király gondjaira bízta. A francia uralkodó rokonságban állt a Luxemburgi-házzal, IV. Károly nagybátyja volt a később szintén ezen a néven uralkodó cseh koronás főnek. Pár év párizsi, majd ezt követő luxemburgi tartózkodás, végül néhány hónapos észak-itáliai diplomáciai utat – apja itteni ingatag uralma megerősítésének igyekezetében vette ki a részét – követően, 1333 októberében tért haza Csehországba. Önéletírásában – Vita Caroli – meghatóan számol be hazatéréséről: „És amikor Csehországba jöttünk, nem találtuk sem apánkat, sem anyánkat, sem fiú-, sem nőtestvérünket, senki ismerőst. A cseh nyelvet is teljesen elfelejtettük, de később újból megtanultuk, tehát úgy beszéltük és értettük, mint bármelyik másik cseh…Ezt a királyságot olyan lepusztult állapotban találtuk, hogy egyetlen szabad várat sem leltünk, amelyik ne lett volna elzálogosítva az összes királyi birtokkal, úgyhogy nem volt hely, ahol tartózkodhattunk volna, csupán polgárházakban, más polgárokhoz hasonlóan.” (forrás: cseh Wikipédia)

Hazatérését követően 1346-ig, apjának a crécyi csatában (százéves háború) bekövetkezett haláláig inkább diplomáciai szerepe volt, a tényleges uralkodói hatalmat Luxemburgi János elhunyta után tudta csak gyakorolni. Ebből az időszakból két nevezetes dátumot, illetve ahhoz kapcsolódó eseményt kell megemlíteni. Az egyik 1335, amikor is Visegrádon sor került a híres királytalálkozóra a cseh, a magyar és a lengyel uralkodó közt. Luxemburgi János kíséretében fia is ott volt. A másik nagyon fontos esemény pedig a prágai Szent Vitus-székesegyház alapkőletétele 1344. november 21-én, ahol szintén mindketten részt vettek. IV. Károly cseh királlyá történt koronázására 1347. szeptember 2-án került sor. A koronázást követő 1348-as év pedig kiemelkedő jelentőségű, hiszen számos olyan alapítás történt, amelyek máig befolyásolják Prága, sőt, egész Csehország mindennapjait. A Károly Egyetem, a cseh koronázási ékszerek őrzési helyéül szolgáló Karlštejn vára, vagy éppen  Prága Új Város negyedének alapítása mind ebben a nevezetes esztendőben történt. A következő év, 1349 is sikeres volt számára, hiszen sikerült elfogadtatnia személyét, ezzel együtt pedig jelölését a német-római királyi címre. Az aacheni koronázásra 1349 júliusában került sor. A német-római királyi cím mintegy „előkészítője” a német-római császári címnek, amely elnyerése azonban két feltételhez volt kötve:  1, Rómában kellett történnie a koronázásnak
                                  2, a koronázást a pápának kellett végeznie.
Az összes feltétel 1355 áprilisában lett adott, így a nevezetes koronázásra is ekkor került sor. A német-római császári cím elnyerése egyúttal azt is jelentette, hogy IV. Károly a legbefolyásosabb európai uralkodóvá vált. Igaz ugyan, hogy a császári cím jobbára névleges, mintsem tényleges hatalmat jelentett, ám a legfőbb világi hatalom képviselőjeként a pápával azonos rangúnak tartották, aki a legfőbb egyházi hatalmat képviselte. Ezzel maga az uralkodó is tisztában volt, 1356-ban kiadott aranybullájában szabályozta a mindenkori császár választásának feltételeit, amelyek lényegében egészen 1806-ig, a Szent Német-római Birodalom felbomlásáig – pontosabban Napóleon általi felbomlasztásáig – érvényben voltak.

IV. Károly összesen négy alkalommal kötött házasságot, életben maradt utódai közül feltétlenül meg kell említeni IV. Vencelt, aki elsőszülött fiúutódként örökölte a cseh trónt, és Zsigmondot, aki bátyja korai halála után lett cseh király. Luxemburgi Zsigmond pedig az az uralkodó, aki a magyar történelemből is jól ismert, hiszen első felesége, Anjou Mária – Nagy Lajos idősebbik lánya – révén joggal tartott igényt a magyar trónra annak halála után. Az ő személyében kapcsolódik össze először a cseh és a magyar történelem, hiszen Luxemburgi Zsigmond volt az első olyan király, aki mindkét ország trónját elfoglalta. Ha csak IV. Károly tárgyi örökségét nézzünk, azokat az alapításokat, amelyeket feljebb már megemlítettem, és amelyek a mai napig befolyásolják a csehek hétköznapjait, jogosan tekinthetjük a legnagyobb cseh uralkodónak.
Ennek tükrében azonban meglepő, hogy a Cseh Nemzeti Bank nem emlékezett meg az évfordulóról, nemhogy arany, de még ezüst emlékérmét sem jelentetett meg. Egyedül a cseh pénzverde „vette a fáradtságot”, hogy méltó módon emlékeztessen az évfordulóra, és a gyűjtők se maradjanak kísértés nélkül. Számos, aranyból és ezüstből készült érmet, sőt érmét is megjelentetett. Ez utóbbiak az új-zélandi pénzverdével történt megállapodásuk keretében történtek legyártásra. A Jablonec nad Nisou városában székelő cseh pénzverde ugyanis  néhány évvel ezelőtt olyan megállapodást kötött külföldi partnerével, hogy új-zélandi licenc alapján, új-zélandi dollárban feltüntetett névértékkel (NZD) és „Niue Island”, mint kibocsátó felirattal, továbbá II. Erzsébet brit királynő (a Brit Nemzetközösség feje) portréjával díszített érméket fog kiadni. Ezek színezüstből vagy színaranyból készülnek, érdekes átmeneti kategóriát képezve az emlékérmék, a befektetői érmék és az érmek között. Nagy előnyük, hogy kis példányszámban kerülnek kiadásra – 50, 100, 500 vagy a mostani évfordulóhoz kapcsolódva, stílusosan 700 drb. –, tervezésükre ismert cseh éremművészeket kérnek föl, így nagyon jól ötvözik a nemesfémbe, egyúttal  művészetbe befektetni kívánó szándékot a gyűjtői szenvedéllyel és az igazán különleges, a kis példányszámból eredő jelentős numizmatikai értéket óhajtó birtoklási vággyal. Ezek a cseh pénzverde által „smart mince” kifejezéssel illetett érmék magyar megfelelőit hiába keressük, magyarra talán „okos” vagy „furfangos” érmének lehetne fordítani, utalva a vásárlói közönségre. Tehát az olyan emberekre, akik befektetői céllal vásárolnak érmét, numizmatikai ritkaságra vágynak, és az éremművészet iránt is érdeklődnek. Kiadásuk ténye bizonyíték a cseh érmepiac rugalmasságára, illetve arra, hogy Csehországban – a magyar vagy a szlovák érmepiaccal ellentétben – van egy igen tőkeerős, a pénzérmék és a numizmatika mellett a befektetés iránt is egyaránt érdeklődő réteg, amelyik hosszútávon hasznot  remél az ilyen típusú érméktől.



IV. Károly születésének 700. évfordulója véleményem szerint remek alkalom nemcsak arra, hogy felidézzük a nagy uralkodó emlékét, felsoroljuk maradandó alkotásait, hanem arra is, hogy numizmatikai ismeretekkel és – pénztárcánk vastagságától függően – új érmékkel, érmekkel is gazdagítsuk meglévő gyűjteményünket.
(a képek forrása: világháló)

2015. december 1., kedd

Koppány – pogány lázadó, vagy tragikusan elfeledett hős, a Fény Harcosa?



2014-ben jelent meg Cey-Bert Róbert Gyula harmadik történelmi regénye Koppány, a Fény Harcosa címmel a Püski Kiadó gondozásában. A szerző Atilláról szóló könyvének elolvasása után magától értetődött, hogy ezzel a regényével is megismerkedem. Nagy érdeklődéssel vettem tehát a kezembe, még tavaly, a szokásos módon aláhúzásokkal jelöltem a regény általam leginkább fontosnak vélt sorait, gondolatait.  Figyelemmel elolvastam, de aztán félre is tettem a könyvet. Valahogy túl sok volt ez nekem egyszerre. Hogy Koppányt és családját tőrbe csalták és galád módon meggyilkolták volna Gizella emberei? És erről István semmit sem tudott, mert azt hazudták neki, hogy Koppány fellázadt ellene? A regény alap-mondanivalója ugyanis nagyjából ez. De miért fontos a mai magyarság szempontjából Koppány, a hivatalos történelemszemlélet szerinti pogány lázadó? Egyáltalán, miért kell róla regényt írni, hiszen alig tudunk róla valamit. 

Nemrégiben egy olyan könyv került a kezembe, amelyik Bakay Kornél régész 75. születésnapja alkalmából jelent meg, és a nagy tudású szakember tanulmányait, írásait tartalmazza. Tudvalévő, hogy Bakay Kornél a somogyvári Szent Egyed-monostor feltárását végezte. Annak a monostornak a feltárását, amelyet Szent László király alapított. A régész-történész véleménye szerint a nép ajkán kegyes királynak nevezett László nem véletlenül Somogyváron alapított monostort és választotta temetkezési helyéül. Itt volt ugyanis Koppány uradalmának központja. Bakay Kornél állítása szerint mindez nem lehet véletlen: Szent Lászlónak köze kellett, hogy legyen Koppányhoz, különben nem a somogyvári Kupavárhegyet részesítette volna kitüntetett figyelemmel. Egyenesen azon a véleményen van, hogy Koppány azonos azzal a Szár Lászlóval, akinek apja a keresztségben Mihály nevet viselő Tar Szörénd, Géza fejedelem testvére volt. Vagyis Koppány és Vajk, a későbbi István, első unokatestvérek voltak. „Úgy véljük, Szár László fiai voltak: András, Béla, Levente, míg Béla király gyermekei: Géza, László és Lampert. Miért választotta tehát Szent László király temetkezési helyéül a somogyvári templomot?” [1]teszi föl a kérdést Bakay Kornél, és rögtön meg is adja a választ egy igen súlyos megállapítással, amely így hangzik: „Azért mert nagyapja, a megölt és megalázott Koppány várának földjében kívánt nyugodni.” [2] Itt most arra kérem a mindenkori tisztelt Olvasót, hogy újból olvassa el az előbbi mondatot! Tehát nem kevesebbet állít a régész-történész, mint azt, hogy Koppányt egyszerűen megölték és megalázták. A későbbi Szent László pedig nagyapját tisztelte benne, és az ő emlékét kívánta ápolni a somogyvári szakrális központ kialakításával.
Ennél a súlyos megállapítást hordozó mondatnál ér össze Bakay Kornél tanulmánya és Cey-Bert Róbert Gyula regénye. Ennek olvasása után vettem újból a kezembe a Koppányról írt művet, és értékelődött föl a szememben. A történelmi regény szerzője ugyanis szintén azt állítja, hogy Koppányt megalázták, orvul rátámadtak és megölték – végül emlékét is elfeledtették az utódokkal. Cey-Bert Róbert Gyula szerint ennek az lett a tragikus következménye, hogy a nemzet lelkében egyfajta hasadás, sérülés következett be, hiszen Koppány nem csupán egy hétköznapi ember volt, hanem az akkori ország egyik leghatalmasabb és legbefolyásosabb ura. Koppány a régi hitet, a szabadságot és a függetlenséget jelentette sokak szemében, aki ugyancsak egyistenhívő volt, igaz, nem a római katolikus hitelvek alapján. „Félezer évvel ezelőttig a Kupavárhegyen a félezer esztendős erős várban egy hatalmas bazilika és egy monumentális bencés kolostor épülettömege magasodott az ég felé. Amikor a vár első védműveit Koppány herceg megépíttette, a római katolikus kereszténység papjai még nem térítettek a Magyar Nagyfejedelemség földjén, noha Koppány herceg (István király unokatestvére!) keresztény volt, a keleti kereszténység jelét vette magára.” [3]  Koppány jelentőségét tehát nem lehet elvitatni, sokkal több volt ő, mint pogány lázadó, és ha igaz Bakay Kornél feltételezése, akkor István egyik legközelebbi rokonaként  tekinthetünk rá. Sőt, Szent László nagyapját tisztelhetjük a személyében.

Mindenképpen foglalkozni kell tehát a személyével – megismételve Cey-Bert Róbert Gyula koncepcióját – elsősorban azért, mert az általa képviselt szellemiséget, világfelfogást erőszakkal nyomták el a nemzet tagjaiban, aminek aztán tragikus következménye lett a mai tudathasadásos állapot, rossz történelemtudat, és hiányos történelmi ismeretek. 

A történelmi regény szerzője elsősorban Adelheid császárnét, Gizella anyját és a körülötte kialakult befolyási kört teszi felelőssé abban, hogy Koppányt tőrbe csalták és orvul megölték. Istvánt úgy állítja be, mint aki túlságosan német befolyás alá került, hisz már neveltetése is nyugati módra, római katolikus hitelvek alapján történt. Adelheid császárné és a szűk befolyási köréhez tartozó Ebhart apát közt például egy olyan beszélgetés zajlik (18.fejezet), amelyben az összeesküvés szálait mozgatják Koppány ellen, és Istvánt próbálják valamilyen módon a befolyásuk alá vonni, elsősorban a neveltetésén keresztül. A császárné például a következő tanáccsal látja el a magyarországi térítésben kulcsszerepet játszó apátot: „Érjed el minden áron, hogy keresztény nevelése a te felelősséged legyen, és úgy neveld, hogy kemény kezű keresztény uralkodó legyen belőle, aki gyűlöli a pogányokat, démonnak tekinti őket, és ha trónra kerül, kíméletlenül leszámol velük, még akkor is, ha családtagjáról van is szó.” [4] A beszélgetésből az is kiderül, hogy a mi a célja a német-római császárságnak Magyarországgal: "Birodalmi célunk Hunguria függőségének megvalósítása a kereszténység révén. A keresztény Hunguria a német-római császárság érdekeit fogja szolgálni. A kereszténységgel gyakorlatilag hűbéresünkké tehetjük a függetlenségükre annyira érzékeny hungurokat.” [5]  
Az összeesküvés tovább szövődik című, 26. fejezetből aztán az is kiderül, hogy elsősorban miért választottak német hercegnőt István számára, miért kellett Gizellát Magyarországra küldeni. Adelheid ezt így magyarázta el szűk tanácsadói körében: „Akármilyen jó és hitbuzgó kereszténynek is nevelték a papjaink a hungur uralkodó fiát, akkor sem szabad magára hagyni, még a legintimebb magán- és családi életében sem. Egy általunk irányított német feleséget kell neki találni, aki elkötelezett híve a császári családnak, hithű keresztény, szívből gyűlöli a pogányokat, és férjét a kíméletlen pogány ellenes harcra buzdítja. A feleséggel nemcsak több papot küldhetünk, de egy erős német sereget is indíthatunk a védelmére, amelyet a férjnek el kell fogadnia minden ellenkezés nélkül.” [6] Innentől fogva az események felgyorsulnak a regényben, hiszen István és Gizella házasságkötése a tervek alapján megvalósul, és előbb-utóbb Koppánynak is el kell buknia – ehhez csak a megfelelő ürügyet keresik. Géza fejedelem halála lesz ez az ürügy, mivel a temetésre Esztergomba tartó Koppányt családjával együtt tőrbe csalják és megölik. A regényíró úgy tárgyalja ezt a kulcsfontosságú részt, hogy az összeesküvésről Gizellán és tanácsadóin kívül más nem tudott, így István sem. Neki később úgy állították be az egészet, hogy Koppány kísérete támadt rá a német lovagokra, ők csak védekeztek. Nyilvánvaló, hogy mivel regényről van szó, ezért az írói fantázia mozgatta a cselekmény szálait, és ennyi évszázad távlatából már nehéz kideríteni az igazságot. Mindenesetre lehetséges, hogy kezdetben István tényleg semmiről nem tudott, később pedig túlságosan is Gizella és a német kíséret befolyása alá került.


A regény azzal zárul, hogy az első magyar király mintegy húsz évvel a trónra kerülése után tudta meg az igazságot Koppány és családja megölésével kapcsolatban. Ettől fogva végig lelkiismeret-furdalás gyötörte. Halálos ágyán látomása volt, Koppánnyal találkozott, akitől bocsánatot és feloldozást nyert, így nyugodt szívvel távozhatott el a lelke az Ősök országába. A Koppány-regény céljáról, arról, hogy miért is született meg ez a regény, mit szeretett volna vele elérni a szerző, nos, erről a mű végén található függelékből szerezhetünk fontos információt: „Ezer év után ideje lenne végre már, hogy a magyar lélekben Koppány és István békejobbot nyújtson egymásnak, és a magyar kereszténység megértse és elismerje a magyar ősvallás Isten felé vezető transzcendes értékrendjét. A magyar ősvallás és a kereszténység Istene ugyanaz, és mindkettőjük útja ugyanazon Isten felé vezet. Építsünk magunkban hidakat a két értékrend között, kialakítva egy nemzettudat-erősítő szintézist a magyar ősvallás és a kereszténység között.” [7] szól Cey-Bert Róbert Gyula tanácsa. A magyarság feladata ugyanis egyfajta szintézis megvalósítása lenne Kelet és Nyugat között, amit a keleti őshazából magunkkal hozott ősi hit képvisel egyfelől, másfelől pedig az államalapításkor István által felvett és terjesztett római katolikus kereszténység. A katolikus hit ugyan győzedelmeskedett, de a magyarság tudatalattijában ott vannak még a szkíta – hun ősvallásra utaló nyomok, amiket nem elnyomni kell, hanem felszínre hozni és integrálni a jelen kor körülményei közé.

(a képek forrása: világháló)



Tátyi Tibor





Jegyzetek és idézetek:



1, Bakay Kornél: Fegyverem a szó Előadások, tanulmányok (Respenna Kiadó, Budapest, 2015), 236.p.
2, Uo.
3, Uo. 235.p.
4, Cey-Bert Róbert Gyula: Koppány a Fény harcosa (Püski Kiadó, Budapest, 2014), 143.p.
5, Uo. 142.p.
6, Uo. 206.p.
7, Uo. 272.p.


 




 





2015. augusztus 21., péntek

A magyar uralkodó legendás gazdagságáról írnak Csehországban



Prágai Szent Ágnesről már korábban írtam, az érdeklődő olvasók 2012-es júniusi bejegyzéseim közt megtalálják a kevésbé ismert, nőágon Árpád-házi szent 800. születési évfordulója alkalmából született összeállítást. Csehországban Helena Soukupová művészettörténész foglalkozik behatóan Szent Ágnes életével, az általa alapított kolostor történetéről átfogó és reprezentatív könyvet írt. Idén, 2015-ben pedig egy igencsak szép és mindenre kiterjedő monográfiát jelentetett meg (Svatá Anežka Česká, Vyšehrad, 2015), amelyben a kolostoron kívül az Ágnesről szóló legendák keletkezésének története, annak irodalmi és művészeti visszhangjai, továbbá a meglehetősen hosszúra nyúlt szentté avatási eljárás felvázolása is helyet kapott. Egy-egy alfejezet szól Ágnes szüleiről, I.Přemysl Ottokár cseh királyról és Konstancia királynéról ( II.András nővére, III.Béla leánya). A Konstanciáról szóló, pár oldalas ismertetőben meglepő és a magyar olvasó számára mindenképpen szívet melengető megállapításokra lehetünk figyelmesek.

A szerző röviden ismerteti a 12.század belső magyar viszonyait, különös tekintettel III.Bélára, aki  uralkodása előtti időszakának egy jelentős részét a bizánci császári udvarban töltötte, ahol az uralkodó lánya jegyesének szemelték ki. A házasságból végül semmi nem lett, ám Béla  mégsem "legényemberként" tért vissza Magyarországra, mivel a császárné nem vér szerinti nővérét, az akkor tizenhat éves Châtillon Annát vette nőül. És ennél a pontnál olvasható a könyvben az első olyan mondat (37.oldal), amit érdemes szó szerinti fordításban közölni. (A kulcsszavakat vastagon szedve kiemeltem, hogy azok minél szembeötlőbbek legyenek.) „1172-ben meghalt Béla idősebbik bátyja, István, és ekkor Bélát meghívták a magyar trónra, ahol az egyik legrátermettebb európai uralkodók egyikeként uralkodott; mesteri módon tudta ötvözni Kelet és Nyugat legjobb tradícióit az otthoni magyar kultúrával.”  A házasságból hét gyermek született, köztük két későbbi Árpád-házi uralkodó, Imre és II.András, továbbá a sokszor emlegetett Konstancia, aki Csehországba került Ottokár király jegyeseként.

Valamivel több, mint tíz év múlva, 1184-ben, Béla alig harmincéves felesége, Châtillon Anna meghalt. Az uralkodó azonban nem sokáig maradt özvegy, ami ugye állampolitikai és stratégiai okokból nézve is magától értetődő dolognak számított az európai királyi udvarokban, és 1186-ban nőül vette VII.Lajos francia király lányát, Capet Margitot. A könyvben itt egy következő, a magyar olvasó számára fontos mondat következik (38.oldal): „A Bélával történt házasságkötés különleges ünnepi körülmények között zajlott, ami megfelelt a magyar uralkodó legendás gazdagságának. Margit személyében Béla előkelő hölgyet kapott, aki ismerte a francia és az angol királyi udvar szokásait, amelyek hatással voltak a nagyszerű magyar udvarra és annak francia orientációjára.” Azt hiszem, ehhez a mondathoz sem kell különösebb kommentárt fűzni, érezhető, hogy a szerző elfogulatlanul ír elismeréssel a magyar uralkodóról és a királyi udvarról. Helena Soukupová ezt követően a III.Béla második házasságkötését követő magyar belpolitikai viszonyokra tér ki röviden. Megemlíti többek közt az 1184-es pilisi cisztercita kolostor alapítását, az esztergomi  királyi palota átépítését, benne a királyi kápolnával. Említést tesz még Barbarossa Frigyes császárról, akit 1189-ben látott vendégül a magyar uralkodó Esztergomban, és akinek másodszülött fiát, Sváb Frigyest az akkor kilencéves Konstanciával jegyezték el. A tervezett házasságkötés azonban meghiúsult Frigyes szentföldi halála miatt. III. Béla 1196-ban hunyt el, ezt követően Capet Margit elhagyta Magyarországot, a Szentföldre ment, ahol nem sokkal később meghalt. III.Béla és Capet Margit házasságából egyébként nem születtek utódok.

Érdekességként Helena Soukupová megemlíti, hogy amikor 1848-ban Székesfehérváron véletlenül megtalálták Béla és Anna sírját, a közvélemény elcsodálkozott a leletanyag gazdagságán: az uralkodót a királyi és az egyházi hatalom jelvényeivel – korona, jogar, kard, gyűrű, kereszt – temették el, míg feleségét szintén királyi koronával és gyűrűvel, ezen kívül aranyszálból készült csipkeruhába öltöztették, a test pedig aranyszálból készült lepellel volt letakarva. Erről a sírleletről feltétlen meg kell jegyezni, hogy az egyetlen, épségben megmaradt és fellelt Árpád-kori uralkodói sírról van szó, amit sikerült hitelesen feltárni. A feltárás után a csontok előbb a Nemzeti Múzeumba, majd pedig a budapesti Mátyás-templomba kerültek, ahol 1898-ban I. Ferenc József saját költségén díszes sírhelyet készíttetett a számukra.  Visszatérve Helena Soukupová könyvéhez, és az ott olvasható, a magyar uralkodóra, továbbá a magyar királyi udvarra vonatkozó  megállapításokhoz, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nagyon sok mindent át kell értékelnünk nekünk, kései utódoknak az Árpád-házzal és egyáltalán, a kora középkori Magyarországgal kapcsolatban. Igencsak sajnálatos, hogy az úgynevezett hivatalos történetírás  kevés szót ejt arról – ha egyáltalán megemlíti –, milyen tekintéllyel és elismeréssel rendelkeztek az Árpád-házi (Turul-dinasztiához tartozó)  magyar uralkodók az akkori Európában. Rátermettségük, tekintélyük és nem utolsósorban gazdagságuk nem lehetett ismeretlen, csak az idők során erről vagy elfeledkezett a (magyar) történetírás, vagy pedig – mint ahogyan azt nagyon sokan feltételezik – szándékosan feledtették el a történészekkel, rajtuk keresztül pedig a nemzettel, azok tagjaival, hogy egy nagyon különleges és nem mindennapi királyság volt a magyar. Örvendetes tény, hogy a külföldi szakirodalomban, jelen esetben egy cseh nyelvű munkában időnként rábukkanhatunk olyan megállapításokra, adatokra, tényekre, amelyek megerősítenek bennünket abban a meggyőződésben, hogy az Árpádok uralta Magyarországra nagyon is odafigyeltek a kortársak. 

Megkockáztatható akár az a kijelentés is, hogy irigyelt „kollégának” számított a magyar uralkodó az európai királyi udvarokban. Köszönet Helena Soukupovának, hogy könyvében ilyen elismerően szól a magyar uralkodóról, a királyi udvarról és a magyar király legendás gazdagságáról! Kár, hogy mindez manapság kevéssé ismert. Mindenképpen tenni kellene azért, hogy erről a tényről minél többen és minél szélesebb körben tudomást szerezzenek! 
(a képek forrása: világháló)

Tátyi Tibor

2015. augusztus 6., csütörtök

Érmék csillogása VI.



Az emlékpénzérmék gyűjtőinek körében az utóbbi pár év során értékelődött föl a kiadott, illetve vert példányszám nagysága, mint egy-egy érme értékének egyik fontos meghatározó tényezője. Ha a magyar érmekiadást nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a kiadott pénzérmék darabszáma időben előrehaladva csökken. Míg korábban hét- vagy hatezer selyemfényes kivitelű (BU) és öt- vagy négyezer tükörveret minőségű (Proof) darab készült egy adott, főként ezüst anyagú érméből, addig manapság már csak öt- vagy akár háromezres példányszámú érmékkel találkozhatnak a gyűjtők. Ráadásul mindehhez pontosításként meg kell említeni azt is, hogy néhány év óta az MNB már csak tükörveretes minőségű ezüst emlékpénzérméket jelentet meg. Így az eredeti, nem ritkán tízezer fölötti (a tükörveret és a selyemfényű érmék együtt) darabszám mára jócskán lecsökkent. Nem ritka a háromezres példányszám sem, mint azt pl. a 2014 decemberében megjelent Homoki-Nagy István tiszteletére megjelentetett ezüstérme is bizonyítja.

A példányszám-csökkenés a magyar érmék esetében – véleményem szerint – egyrészt reagálás arra a gyűjtői igényre, hogy egy-egy érme a lehető legkisebb mennyiségben kerüljön kiadásra, növelve annak lehetséges jövőbeli piaci értékét, másrészt pedig szintén reakció a lanyhuló gyűjtői kedvre. Magyarán, csökken a gyűjtők száma, így eleve fölösleges nagyobb mennyiségű érmét kiadni, hisz nem fogy el, ráadásul a megmaradt gyűjtőkör sem nézi jó szemmel a nagyobb példányszámot. A gyűjtők számának csökkenésére a legnagyobb bizonyíték, hogy az évről évre meghirdetett érmeelőjegyzésben szinte mindig marad szabad keret, és még a névértéken történő árusításhoz történt visszatérés sem segített azon, hogy valamennyi, az MNB által kiadott, Magyarországon törvényes fizetőeszköznek minősülő forint emlékérme maradéktalanul elfogyjon a Magyar Pénzverő boltjából. Magyarországon tehát – én legalábbis úgy látom – pang az érmepiac, a gyűjtők száma csökkent, ezzel együtt a kiadott érmék száma is, és vagy a nemzeti banknak vagy a pénzverőnek, esetleg mindkettőnek együttesen kellene valamilyen lépést tenni annak érdekében, hogy ez a kedvezőtlen tendencia megforduljon.
A szlovák vagy a cseh  érmék esetében nem látok ekkora mértékű visszaesést, pedig ott még mindig a már említett két kivitelben készülnek az érmék, ráadásul a példányszám is megmaradt viszonylag magasan (hat-, hétezer darab ezüstérme, ugyanannyi számú aranyérme, vagy akár több). Ugyanakkor mindkét országban él egy erős és a lakosság számához mérten viszonylag széles gyűjtői kör, akiknek tagjai rendszeresen vásárolják a Cseh vagy a Szlovák Nemzeti Bank által kiadott érméket. Egy-egy jól sikerült ezüstérme, akár többezres nagyságrendben, hamar gazdára talál, az aranyérmék pedig ugyancsak keresettek. Én úgy látom, hogy a példányszám a cseh vagy a szlovák gyűjtők körében kevésbé meghatározó tényező, míg a magyar érmevásárló közönségnél ez nagyobb súllyal van jelen. Csehországban és Szlovákiában viszont az utóbbi pár évben felfutóágba került az éremkiadás, ami mindkét ország pénzverdéjének (Jablonec nad Nisou, illetve Körmöcbánya) köszönhető.

Az érmek ugyan nem fizetőeszközök, mivel nincs névértékük, viszont művészi megformáltságuk, témájuk és nem utolsósorban rendkívül alacsony példányszámuk miatt egyre népszerűbbek a gyűjtők között. Mind a jabloneci, mind a körmöcbányai pénzverde külön éremkiadási programmal rendelkezik, amely teljesen független a Cseh vagy a Szlovák Nemzeti Bank éves pénzérme-kibocsátási programjától. Főleg a cseh pénzverde készít igen sok fajta érmet, ezek közös jellemzője a már említett igen kicsi – sok esetben néhány százas, vagy akár néhány tízes – példányszám. Érmékről írt sorozatomban már említettem, hogy gyakori manapság valamely régi fizetőeszköz – garas, tallér, osztrák-magyar korona – példányainak újbóli megjelentetése. Ezek az úgynevezett replikák. Velük kapcsolatban igencsak megosztott a gyűjtői társadalom, mert míg Csehországban vagy Szlovákiában felszálló ágban van ez a numizmatikai részterület, addig a magyar gyűjtők körében nem igazán látszik erre kereslet. Pedig az alacsony – a körmöcbányai ezüsttallérok esetében 300 számozott – példányszám és a magas színvonalú kivitel szinte már garancia arra, hogy nem rossz befektetés ezek gyűjtése. Sokan megkérdőjelezik az érmek numizmatikai értékét, ám éppen az említett alacsony, vagy sokszor rendkívül alacsony példányszám az, ami hosszútávon jelentős értéknövekedést hozhat az érmek tulajdonosainak.

A fenti példák segítségével arra szerettem volna rámutatni, hogy a darabszám egy-egy érme, pláne érem értékének meghatározó tényezője. Minél kisebb példányban jelenik meg egy-egy érme, annál ritkább, tehát annál értékesebb. A történelmi pénzérmékre ez a kitétel már ritkábban vonatkozik, hiszen példának okáért az 1892 és 1926 közt fennállt korona pénzrendszer érméiből évente több ezer példány készült, és még több mint száz év után is viszonylag sok, ráadásul jó állapotú  koronaérme van a piacon, továbbá a gyűjtők tulajdonában. Vannak olyan, tegyük hozzá, szigorú felfogású gyűjtők is, akik szerint csak a történelmi pénzérmék rendelkeznek numizmatikai értékkel, az ún. modern pénzérmék már nem. Sokaknak az euróérmékkel szemben vannak fenntartásaik, míg mások éppen az érmekkel „nincsenek kibékülve”. A személyes véleményem az, hogy nem szabad szigorúan körülhatárolni a numizmatikát, hiszen gyűjteni bármit lehet, ami az embernek tetszik. Ennélfogva értéke is lehet, sőt van minden olyan gyűjtői darabnak – pénzérme, érem, replika – ami iránt kereslet mutatkozik. 
(a képek forrása: világháló) 

Tátyi Tibor

2015. április 30., csütörtök

A szlovenszkói magyarság, avagy van-e jövőnk a Felvidéken?



Amit rögtön az írásom elején le kell szögeznem: erős Magyarország nélkül nincs jövője a felvidéki magyarságnak, de az összes többi, erőszakosan elszakított nemzetrésznek sem. Erős, fejlődőképes anyaországra lenne szükség, ez azonban még sajnos odébb van. Ám hiába zajlanak dicséretesnek tűnő próbálkozások „odaát”, ha ebből az „itteni” átlag magyar nem sokat érez. Magyarországgal a legtöbb határon túli magyar a médián – televízió, internet, rádió – keresztül tartja a kapcsolatot, ezeket rendszeresen figyelemmel kísérve azonban inkább egyfajta állandósult feszült hangulat érzete jön át, semmint a konszolidált országé. Nagyon-nagyon erős magyarságtudattal kell ahhoz rendelkezni, hogy a kisebbségbe szorult magyar ember ellent tudjon állni a többség felől érkező beolvasztási csábításnak. Mert ez a csábítás ott van napi szinten, és úgy tűnik, sokan nem tudnak ellentmondani, vagy megfelelő módon védekezni.

Már korábbi írásaimban is jeleztem, hogy elsősorban a vezető réteggel, az ún. elittel van baj. Magyarországon, de sajnos a Felvidéken is.  Huszonöt év telt el a rendszerváltásnak nevezett fordulat óta, ám a helyzet csak állandóan romlik. Erről azonban nem elsősorban a mindenkori szlovák politika tehet, hanem mi saját magunk, főleg pedig azok, akik a hatalom közelében vannak, voltak, tehát vezetőink. Anélkül, hogy megneveznék bárkit is, vagy bármely pártot, óvatosan felteszem a kérdést: milyen konkrét, kézzelfogható eredményt sikerült elérniük azoknak, akik választói akaratból közvetlenül a döntéshozók szűk körébe jutottak be? Sikerült-e a magyarság szempontjából kulcsfontosságú háttérintézményeket kiépíteni? Vannak-e olyan intézmények, ahová a tehetséges, szaktudással rendelkező fiatalok el tudnának helyezkedni és ott tudásukat kamatoztatni? Mert hová menjen az a pályakezdő, aki mondjuk humán szakterületen végzett, ám nem szeretne iskolában elhelyezkedni? Apropó, iskola. Pár évet volt szerencsém katedrán eltölteni, tehát iskolában tanítani. Utólag visszaemlékezve, a következő dolgok jutnak az eszembe: megfélemlített, szinte nyuszi módjára viselkedő pedagógusok, a tantestületet megosztó, hataloméhes, sem emberileg, sem szakmailag nem a helyzet magaslatán álló igazgatók, és olyan napi feszültség, amit előbb vagy utóbb nem lehet egészségkárosodás nélkül elviselni. Akadt olyan igazgatóm, aki év végén azzal az indokkal utasította vissza egyéves munkaszerződésem meghosszabbítását, mert „túl értékes ember vagyok ehhez az iskolához”. Olyan is akadt, aki szerint „ezen a helyen nem tudok majd kibontakozni, mert a gyerekek nincsenek hozzá a megfelelő szinten”. A „legaranyosabb” emlékem azonban egy magániskolából való, ahol a ballagási ünnepségen az intézményvezető, igazgató és tulajdonos (ez a három így, egy személyben) a következő mondatot szúrta be az ünnepi beszédbe: „Tudják, kedves szülők, én a múlt rendszerben úgy álltam a munkához, hogy más is hozzáférjen. Most meg, igazgatóként úgy osztom szét, hogy nekem már ne jusson.” Nem tudom, hogy csak nekem nem volt szerencsém és azért akadtam rá ilyen típusú emberkékre az oktatásügyben, vagy esetleg ez általános jelenség, de mindenesetre számomra annyira elrettentő volt ez a sok negatív tapasztalat, hogy azóta messziről kerülöm az iskolákat. Ha viszont ez általános jelenség, úgy a jó Isten legyen irgalmas a felvidéki magyarsághoz! Sajnos nagyon felhígult a tanári szakma, de a legelkeserítőbb tapasztalatom mégis az, hogy csak azt az embert tartják jó pedagógusnak, akinek diákjai sorra nyerik a különböző tanulmányi versenyeket. A személyes emlékeket pedig azért tartottam fontosnak az előbbiekben felvázolni, mert úgy gondolom, az oktatásügy azon kevés dolgok egyike, aminek segítségével az itteni magyarság – legalább részben – kezébe tudná venni a sorsát. Ehhez azonban elszántabb, de legfőképpen bátrabb iskolavezetőkre és pedagógusokra, tanárokra lenne szükség.

A felvidéki magyar kultúra terén sem sokkal jobb a helyzet, ebbe is volt szerencsém – legalább némileg – belekóstolni. Itt főleg olyan „nemzetes asszonyok”, „nagyasszonyok” kezében vannak a különböző, országszerte működő társulások, akik  attól függően, hogy a ranglétra mely fokán állnak, vagy a Kárpát-medencét járják és szakadatlanul konferenciáznak, gyűléseznek, „szakmai társulásoznak”, netán egy-egy ismertebb politikus mellett állva szobrot, emléktáblát avatnak, vagy pedig kultúratámogatás címszó alatt kisebb-nagyobb összegekhez jutva ilyen-olyan rendezvényeket szerveznek. Mindeközben persze jól odafigyelve arra, hogy a pénzből jócskán maradjon saját célokra is. A „legnagyobb ágyú” ezen a téren az a hölgy, aki irodahálózatot és közvetve hírportált működtet, ügyelve arra, hogy senkit se fizessen meg munkájának megfelelően. Egyik ismerősöm nemes egyszerűséggel „istencsapásának” nevezte ezt a bizonyos „nagyasszonyt”, akitől jobb, ha az ember tényleg távol tartja magát. Nos, ezeket a példákat saját életemből csak azért hoztam fel, hogy világossá tegyem: a felvidéki magyarság elitjével, vezetőivel vannak nagyon nagy gondok. Saját magunk alatt vágjuk a fát, pusztítjuk saját magunkat, ahelyett, hogy kilöknénk, kitaszítanánk magunk közül azokat, akikről bebizonyosodott, hogy csak a saját hasznukat lesik, saját karrierjüket építgetik, miközben a felvidéki magyarság meghatározó személyiségeinek neveztetik magukat, megkövetelve hozzá a kellő tiszteletet.
Az Európai Unió, ezen belül az Európai Parlament esetében pedig már csak a vak nem látja, hogy sóhivatal az egész, ha valahol, hát ott vannak ám csak a megélhetési politikusok! Felvidékről is be-becsúszik időnként politikus a brüsszeli bársonyszékbe, így csak halkan és óvatosan teszem fel a kérdést: konkrétan mit tettek, tesznek a közösségért, azon kívül, hogy időnként felszólalnak, úgymond a közösség érdekében? Létrehoztak-e például valamilyen alapítványt mondjuk tehetséges diákok támogatására? Építtettek-e saját (a hangsúly most a saját szón van), felhalmozott vagyonukból mondjuk közösségi házat, idős- vagy gyermekotthont, netán működtetnek-e iskolát, iskolákat? Vagy fedezik-e pl. egy-egy végzős osztály év végi kirándulásának költségeit (pl. buszköltség) mondjuk Erdélybe? Hirtelen ezek az ötletek jutottak az eszembe. A normális ugyanis ez lenne. Ehelyett mit tapasztalunk manapság? Bejuttatjuk XY-t Brüsszelbe csak azért, mert némi aprópénzt, akár csak morzsákat remélünk lepottyantani a bőség asztaláról nekünk, hétköznapi embereknek. Vagy dehogyis nekünk, hanem a hatalmi és rangsorbeli létra alsóbb fokain állóknak.
De nem csak Brüsszelbe juttatunk be a lehulló némi morzsa-aprópénz reményében embereket, hanem a szlovák törvényhozásba is. Itt ugyanaz a helyzet: pénzt, pozíciót, esetleg összeköttetést remélünk, vagy remélhetnek azok, akik a hatalmi létra felsőbb fokain állnak. Lejjebb vagy akár egészen le, közvetlenül a földön állóknak már semmi nem jut, pedig juthatna. Fentebb adtam pár ötletet, nem hiszem, hogy maguktól ne jönnének rá azok, akiket érint, hogy ténylegesen miben tudnák segíteni a hétköznapi embereket, magyarán a választókat. Felszólalni a Beneš-dekrétumok vagy a kettős állampolgárság ügyében, szép és kívánatos dolog, ám az eredmény kétséges. A mindennapokba, a hétköznapi élet szintjére kell lehozni a segítséget, minél szélesebb körben kellene profitálnia a közösségnek abból, hogy valaki közülünk a brüsszeli vagy a pozsonyi törvényhozásba került be. Ne azt érezze az egyszerű választó, hogy csak azért kellett a szavazata, hogy a jelölt odajusson a bőség asztalához, amiről neki nemhogy falatok, de még morzsák sem jutnak. A „falatok” alatt természetesen az illető havi juttatását értem, amely nem kis részben a mi pénzünk (is). Tehát az lenne a normális, hogy az átlaghoz képest bőséges havi bérből bizonyos százalékot ezek az urak visszajuttatnának nekünk, választóiknak, valamilyen formában. Akár az előbb felvázolt módok valamelyikén, akár másképp is. A lényeg azon van, hogy érezzük: nem azért kerültek oda, fel, jó magasra, hogy csak a saját pénztárcájukat tömjék és a bankszámlájukat hizlalják.


Szóval, az emberi hozzáállás az, amely változásért kiált. Rettenetes szűk a mozgástér, már-már azt kellene mondani, hogy egyfajta karanténba vagyunk zárva itt, az ország déli sávján, ahonnan, aki tud és tehetséget érez magában, menekül. A legtehetségesebbek már így is elmentek, sokszor az az érzésem, szinte csak a féltehetségek maradtak, vagy azok, akikből az elszántság hiányzik a kezdő lépés megtételéhez. Lassan kiürül Dél-Szlovákia és erről nem kis részben mi, saját magunk tehetünk! Az igazi, sorsunkat befolyásoló dolgok esetében pedig még a kérdésfeltevésig sem jutott el a közösség. Létbizonytalanság van a Felvidéken – olvastam nem olyan régen az egyik hírportálon megjelent írás címében. Ennek igazságát a bőrünkön érezzük nap mint nap. Nagyon itt lenne már az ideje, hogy konkrétumokról is szó essék, hogy összedugják a fejüket a gazdasági szakemberek és mindazok, akik bármilyen ötlettel elő tudnának állni a létbizonytalanság felszámolása terén!
(a képek forrása: világháló)

Tátyi Tibor

2015. április 24., péntek

Petőfi olvasása közben



Nem tudom, mennyire sokan olvassák manapság Petőfi verseit, én az utóbbi időben le-leszedem a polcról összes költeményeit, hogy elmélyüljek a zseniális költő gondolataiban. Eközben egyre inkább észlelem az alkotásai által közölt üzenet és mondandó hallatlan aktualitását. Itt van például A magyar nemzet című verse, pontosabban versei, merthogy kettőt is írt ugyanazzal a címmel. Az elsőt 1845-ben, míg a másodikat 1846-ban, a kettő keletkezése között tehát mindössze egy év a különbség. A korábbi keltezésű versében olvashatóak a következő sorok:  
                              „Jóra termett nép honában
                              Egy a szív, az akarat,
                              A közérdek mellett minden
                              Különérdek elmarad.
                             Itten oltárt minden ember
                             Ön bálvanyaért emel – „


A kulcsszó itt a közérdek, ami mellett  minden egyéni érdeknek el kellene törpülnie. Mit látunk manapság, ha körbenézünk a magyarság szállásterületén, a Kárpát-medencében? (És ebben nagy valószínűség szerint nincs különbség anyaország és a többi, elszakított nemzetrész között.) Egyéni érdekek érvényesítése mindenek fölött, kivagyiság, úrhatnámság, a „csak én és senki más” felfogása – én legalábbis ezt látom ott, ahol megfordulok. Nem biztos, hogy ebben az esetben az egyes példákból az általánosra vonatkozó következtetés (indukció) helyénvaló, ám nagyon valószínűnek tartom, hogy általános jelenségről van szó. A kisebbségbe szorult magyarság esetében további specifikum a „megélhetési magyar” kategória, ami általában a vezető politikusokra és a kulturális elit tagjaira nagy mértékben érvényes. Tisztelet persze az igen kis létszámú kivételnek. Ezekkel az emberekkel – saját tapasztalat – „nem lehet bírni”, saját fontosságuktól és nagyságuktól eltelve szinte csak egymás társaságát keresik, eközben azt lesve, honnan lehetne újabb pénzforrásokat „leakasztani” mondjuk egy-egy konferencia, fesztivál vagy bármi megrendezéséhez. Miközben persze csurran-csöppen, de inkább bőven csurran a rendező egyénnek is. A magyarságért való munkálkodás az ürügy ahhoz, hogy pénzt lehessen lenyúlni innen-onnan, netán bőségesen felduzzasztani a bankszámlát (számlákat).
Hogy mikor kezdődött az elit ilyesfajta árulása? Erre nem tudom a választ, de sejtem, hogy  a mohácsi csatához való lagymatag hozzáállás a magyar nemesség részéről is már ennek volt betudható. Körülbelül Hunyadi Mátyás halála, tehát nagyjából 1490 után indulhatott meg a lejtőn a magyarság elitje, vezető rétege, és a helyzet azóta csak romlott. Tovább olvasva a verset, újabb megdöbbentő sorokkal találtam szemben magam:
„Más hazában híven őrzik
Mindazt, ami nemzeti;
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti és elveti,
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel – „


Újabb üzenet illetve éles meglátás Petőfitől. Máshol tehát őrzik és ragaszkodnak mindahhoz, ami érték, a magyarság pedig oly könnyen elhanyagolja vagy egyenesen megtagadja értékes, más nemzeteknél féltve őrzött kincseit, legyenek azok kulturális vagy anyagi természetűek. Ehhez szorosan kapcsolódik a külföld iránti eltúlzott rajongás és az idegen nyelvekkel, kultúrákkal szembeni túlzott tisztelet, ami képes fölülírni a saját nyelvhez és kultúrához kötődő, más népeknél teljesen magától értetődő szoros, bensőséges viszonyt. „Mindegy, csak ne magyar legyen!” – szinte már jelszóvá vált bizonyos körökben, de legfőképp az elit tagjai közt, elsősorban Magyarországon. Az elszakított magyarság esetében pedig a többséghez való túlzott alkalmazkodás okozza a legnagyobb károkat. Hogy a magyarság elitje és a nép között feszültség van és az átjárás szinte lehetetlen, ezt a tézist már sokan felismerték. Szabó Dezsőről írt korábbi bejegyzésemben már említettem, hogy ez az éles szembenállás hosszútávon akár végzetszerű is lehet. Nála a parasztság jelentette azt a réteget, amelyre a későbbiekben építeni lehet, és amely az új elit alapját adhatja. Az elgondolás véleményem szerint jó, csak a megvalósításával vannak azóta is gondok, mert az elitet leváltani nagyon nehéz. Elsősorban azért, mert „beltenyészet”, a magyar mindenképp, amiből következik, hogy szinte csak egymás társaságában mozognak, egymást valamilyen titokzatos, belső vevőantenna segítségével felismerik, és nem utolsósorban maguk közé az idegent, tehát a nem közülük valót nem engedik be. Ha véletlenül mégis bejut közéjük valaki nem odavaló, akkor pedig tesznek róla, hogy előbb vagy utóbb kiessen onnan. Ezek, hangsúlyozom, a saját tapasztalataim, de erős a gyanúm, hogy más is hasonló módon tudná megfogalmazni a gondolatait.

Petőfi második, amint már írtam ugyancsak A magyar nemzet címet viselő versében szintén találunk aktuális sorokat. Miután a költő az ország legendás gazdagságát az olvasó elé tárta – „Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!” – a következő sorokat vetette papírra :
„S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn,”

Gyakorta ismételt kijelentés manapság, hogy a Kárpát-medence a Föld egyik, ha nem a leggazdagabb nagy tája, amely hatalmas mennyiségű embert volna képes eltartani a legjobb minőségű élelmiszerrel. Mindezt feltételes időben kell írnom, mivel a valóság más. Lerongyolódott állapotú a magyarság, mind szellemileg, mind pedig anyagilag. Divatos mindezt az „idegen, elnyomó” dinasztia, a Habsburgok nyakába varrni, de szerintem nem ennyire egyszerű a dolog. A Habsburgok kétségtelenül centralizáltak és németesítettek, amikor és ahol csak lehetett, ám velünk összehasonlítva a csehek érdekes módon nem panaszkodnak rájuk annyira, jóllehet az 1620-as fehér-hegyi csatavesztés után jóformán az egész cseh nemességet, az akkori politikai elitet megsemmisítették. Ők felismerték a helyzet adta lehetőségeket, és alulról kezdtek polgárosodni. Van olyan magyar történész, aki a polgárság hiányát és a megkésett polgárosodást a magyarságnál előnynek tartja, ám én nem osztom ezt a véleményt. A polgárban nem csupán a városlakót, az anyagilag valaki mástól függőt kell látni, hanem a kultúra hordozóját, a nemzet szellemi, lelki értékeinek átörökítőjét és gyarapítóját is fel kell ismerni benne. A polgár, a mai értelemben vett középosztály a közvetítő az elit és a nép között. Mert ha az elitünk nagy része csapnivaló és gyalázatosan nemzetáruló, legalább a középosztály, a polgárság segíthetné a népi réteget  mindennapi létharcában, némi odafigyeléssel és odafordulással. Mivel azonban a magyarság esetében a polgári réteg hiányzik, vagy nagyon szűk, az elit többsége pedig olyan, ahogyan azt az előzőekben felvázoltam, a nép teljesen magára van hagyva. Nem tudom, hogy más népek esetében ez mennyire van így, vagy hasonló módon, ám a magyarságnál ez végzetes. Magyarul mondva: szétszakítottságban él  a nemzet, immár több évszázada. Vannak a kiválasztottak, a szűk elit réteg, akik úgymond mindent visznek, és vannak a többiek. A kettő között pedig nincs átjárás, nincs mobilitás. Az elitbe, legalábbis a magyarság esetében  – véleményem szerint – csak beleszületni lehet, talán-talán házasodás útján bekerülni, egyébként az egyszerű nép fia és leánya számára elérhetetlen magasságokban pózolnak ennek a rétegnek a tagjai. Pénz, hatalom és a befolyás teljességét tartják a kezükben, adják tovább örökül utódaiknak, immár több évszázada. A következményeket pedig a bőrünkön érezzük, mi, akik nem ennek a privilegizált  rétegnek a gyermekeként születtünk. Petőfi szerintem erre a végzetszerűségre (is) próbált rámutatni eme két versében, minden bizonnyal nem sejtve, hogy több mint száz év eltelte után a helyzet csak rosszabb, a kiutat pedig sajnos nem látni. 
(a képek forrása: világháló)

Tátyi Tibor

2015. február 13., péntek

Érmék csillogása V.



Hadd essék most pár szó az érmék anyagáról és formájáról! Numizmatikai  sorozatom első részében már ismertettem az emlékpénzérmék anyagával kapcsolatos legfontosabb tényeket, mindenekelőtt azt, hogy ezek az érmék jellemzően ezüstből vagy aranyból, esetleg rézből készülnek. A nemesfémtartalomra vonatkozó ismereteket már szintén leírtam, csupán annyi ismétlést teszek most, hogy az ezüstérmék a legtöbb országban 925 ezrelékes ezüstből (ún. sterlingezüst) készülnek, míg az aranypénzek általában 986 vagy 900 ezrelékes finomságú aranyból. Az ettől nagyobb aranytartalmú, tehát színarany, 999,9 ezrelékes finomságú érmék nem jellemzőek az emlékpénzérmékre. A kevés kivételek egyike a szomszédos országok közül a Cseh Nemzeti Bank, amely színarany érméket ad ki, valószínűleg abból az elképzelésből kiindulva, hogy a numizmatikai célú érmegyűjtést érdemes egybekapcsolni a befektetési céllal. 

Az általam ismert illetve tanulmányozott országok érmekiadásai közül a Kazah Nemzeti Bank szintén ezt a példát követi, de Európában jellemzően az egykori velencei dukát és a firenzei aranyforint 986 ezrelékes érmefinomságát veszik figyelembe az egyes nemzeti bankok. A színaranyból készült érmék sosem voltak jellemzőek a történelem során, egyrészt azért, mert korábban nem tudtak ilyen tisztaságú pénzt verni a hiányzó műszaki felszerelés miatt, másrészt a túlságosan magas fémtartalmú pénz igen hamar elkopott volna a használat során, ráadásul nagyon puha lett volna az ilyen pénzérme. Egyébként a legalább 900 ezrelékes finomságú aranypénz egyúttal már befektetői érmének is számít, tehát az 1892-től a körmöcbányai pénzverdében készült 10, 20 és 100 koronásokat nyugodtan lehet vásárolni akár kincsképzési szándékkal is, akár nagy tételben – feltéve, ha van rá anyagi keret. Összegezve elmondható tehát, hogy az emlékpénzérmék alapvetően három fémből – arany, ezüst, réz – készülnek, ám az utóbbi években érdekes kísérleteknek lehetünk tanúi. Az Osztrák Pénzverde weboldalát tanulmányozva bukkantam rá az ezüst + nióbium anyagú érmékre. 

A 2003 óta megjelentetett, ilyen típusú érmék legbelső magja készül – a bevallom, általam nem igazán ismert – nióbiumból, míg a magot körülvevő gyűrűs rész alapanyaga ezüst. Érdekes módon a történelem és a numizmatika ezen a ponton egy teljesen más tudománnyal, mégpedig a kémiával és a vegyészettel találkozik, hiszen bizonyos fokú (kémiai) tudás, műszaki ellátottság szükséges az ilyen érmék megtervezéséhez és legyártásához. Az ilyen típusú osztrák érmék témái egyébként igencsak változatosak, néhány kiragadott példa a teljesség igénye nélkül: a tiroli Hall város alapításának 700. évfordulója, az osztrák állami televíziózás elindulásának 50. évfordulója, az asztronómia éve, a megújuló energiaforrások, vagy éppen a robottechnika. Példányszámuk igen magas, 65000 darab, ami Ausztria nagyságát és lakosságának számát figyelembe véve, még inkább soknak tűnik, ám meglepő módon valamennyi, az Osztrák Pénzverde oldalán kínált ezüst + nióbium érme már elkelt, gazdára talált. A legutoljára, tehát 2015. január végén megjelent „Kozmológia” témájú érme valamennyi példánya is elfogyott már, ami most, 2015 februárját tekintve rekordnak számít – legalábbis szerintem.
A nióbium mellett a tantál az a másik fém, amelyet ezüsttel ötvözve, érmegyártásra – bár nem elsősorban arra – használnak. A Kazah Nemzeti Bank űrkutatást, űrhajózást népszerűsítő érméi ezüst + tantál ötvözésével készülnek. Az egyik, kazah érméket árusító internetes áruház kínálatában körülnézve megállapítható, hogy ezek az érmék – osztrák társaikhoz hasonlóan – szintén népszerűek, példányszámuk általában 3000 és 5000 között mozog. Első ránézésre kissé talán furcsának tűnnek, ám jobban tanulmányozva, illetve nézegetve, kimondottan tetszetősek. Mindenesetre népszerűségükre utal az áruk, amely közel 60 eurótól 180 euróig terjed, legalábbis ezen a bizonyos weboldalon. Érdekes kísérleteknek lehet tanúja a figyelmes érmegyűjtő és numizmatikus, hiszen ma már nem érvényes, hogy kizárólag egy bizonyos fémből készüljenek az érmék, amint az előbb felvázolt példa is mutatja, egyre gyakoribb két fém ötvözése egyazon érme esetében. Az ötlet mindenképpen érdekes, és amint az osztrák példa is mutatja, igenis van rájuk kereslet, előbb-utóbb valószínűleg numizmatikai különlegességnek fognak számítani.


Nem esett még szó az érmék formájáról. A laikus biztosan rácsodálkozna erre, hiszen az emberek nagy része kerek formára gondol, és más lehetőség nemigen jut az eszébe. Nos, az utóbbi évek ezen a téren is változást hoztak az érmekiadásban, hiszen ma már négyszögletes, téglalap alakú, ovális, vagy éppen a sarkainál lekerekített, hullámvonalat követő négyszögletes érmével is találkozhatunk. Ha csak a magyar érmekiadásnál maradunk, akkor szinte mindegyikre akad példa. „A magyar mérnökök és feltalálók” címet viselő sorozat érméi szabályos négyszög formájúak, alapanyaguk réz-nikkel. Mivel névértékük alacsony – 2000 Ft. – ezért széles gyűjtői körben elérhetőek. A pár évvel ezelőtt indult „Nemzeti parkok Magyarországon” sorozat érméi téglalap alakúak, akárcsak a 2014-ben megjelent Homoki-Nagy István- és Lechner Ödön-érme. A téglalap forma eleve más lehetőséget nyújt az érmetervezőnek a kerek felülethez képest, síkbéli tájrészlet ábrázolására inkább megfelel, tehát valószínűleg nem volt véletlen a választás az említett sorozat esetében. Az ovális érmék szintén pár éve kerültek először kiadásra, Magyarországon a „Magyar Nobel-díjasok” sorozat érméi készülnek ebben a formában. Az ovális forma tényleg jól illik az arcképábrázoláshoz, ami ezeknek az érméknek a legfőbb témája. 2006-ban, az Esztergomi Bazilika felszentelésének 150.évfordulója alkalmából indította útjára a nemzeti bank azt az érmesorozatot, amelynek címe a „Magyar egyházi építészet remekei”. Ezen érmék –  a hivatalos megnevezés szerint – virágszirom formájúak. Egyébként valóban tetszetős darabok, a megszokott, szabályos kerek formát ezeknél lágyan körbefutó hullámvonal váltja fel. A térség más országaiban egyébként meglehetősen konzervatívak a nemzeti bankok, ebből kifolyólag pedig a gyűjtők is, hiszen a hagyományosnak számító kerek érmék még mindig szinte kizárólagosan uralják az érmekiadást. Egyedül a lengyel érmeket nézegetve látunk kivételeket, ott a négyszögletes forma nem számít szokatlannak.


Számomra az igazi meglepetést a Kazah Nemzeti Bank okozta, amelynek idén útjára indított érmesorozata – Treasures of steppe („A sztyeppe kincsei”) – példa a fentebb már említett, a sarkainál lekerekített, hullámvonalat követő négyszögletes érmére (jobb meghatározást és leírást nem tudtam kitalálni). A sorozat folytatása a népszerű Gold of Nomads („A nomádok aranya”) érmesorozatnak. Az idén, mindössze egy-két hete megjelent érme témája a Kazahsztán területén  eddig megtalált legnagyobb áldozati üst – Taikazan –, amelynek átmérője több mint két méter, súlya pedig két tonna. Elkészítéséhez hét különböző fémet használtak. Az érme igazán különleges, mind kidolgozását, mind pedig a felhasznált díszítőmotívumokat – napkorong az üstábra felett, egyenlő szárú keresztek és nyolcszögek az érme alsó részén – tekintve. Nem nehéz megjósolni, hogy a sorozat többi darabja is nagy valószínűséggel megdobogtatja majd az egykori lovas nomádok kultúrája iránt érdeklődő érmegyűjtők szívét.   


Összegezve elmondható, hogy az érmegyűjtés reneszánszát éli, soha nem volt a piacon ennyi – anyagát, formáját és témáját tekintve – változatos érme. Így mindenki megtalálhatja a szívének, érdeklődésének kedves és ugye a pénztárcájának is megfelelő érmét. Ha azonban külföldről rendelünk, nem árt óvatosnak és a körültekintőnek lenni. Csak olyan internetes érmeoldalról rendeljünk, amely pontosan bejegyzett címmel rendelkezik, ahol egyértelmű az elérhetőség és ahol a postai szállítási díjak is elfogadhatóak. Bár érmesorozatom elején már megírtam, hogy külföld felé nem igazán érdemes kacsingatni, hiszen a magyar érmekiadás vagy éppen a környékbeli országok érméi bőséges lehetőséget kínálnak mindenki számára a megfelelő gyűjtői terület kiválasztására, néha azonban engedni lehet szívünk vágyának és kísértésének. Ilyen érme a már szintén korábban említett „Attila a hun” elnevezésű 100 tengés, vagy pedig a most útjára indult kazah sorozat egy-egy ígéretes darabja. A magukat lovas nomád népek örökösének valló magyarok és a közülük kikerülő érmegyűjtők esetében nem lehet puszta véletlen, hogy első pillantásra „kiszúrják” a rokonoknak számító kazahok egy-egy szemrevaló és a közös múltra utaló, illetve emlékeztető érméjét.
(a képek forrása: világháló)

Tátyi Tibor